Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Budapest 1945-ös ostromának végső mozzanatát jelentő kitörés a magyar hadtörténelem, egyik legdicsőbb és ugyanakkor legvéresebb mozzanata volt. A magyar és német védők utolsó kétségbeesett kísérlete a szigetvári hős, Zrínyi és végvári vitézei hősiességével von párhuzamot, jelezve hogy katonai hagyományaink alapja a hősies helytállás az utolsó leheletig!

Budapestet ostroma 50 napig tartott. Ehhez hasonlatos a II. világháborúban csak Sztálingrád és Berlin ostroma volt!
Az ellenséget alkotó  II. és III. Ukrán frontot Tollbuhin és Mallinovszkij marsallok vezették. Élőerejük, kiegészülve az áruló románokkal, elérte a 200 000 főt. Velük szemben állt kb. 80 000 fő, német és magyar katona, hungarista alakulatok, de ez a létszám, február11-ig kb. 32000-re csökkent. Budapest védőseregeinek parancsnoka Karl Pfeffer- Wildenbruch SS- Obergruppenführer volt. Budapest festung védői az utolsó emberig, az utolsó töltényig tartó harcra kaptak parancsot, hiszen az ostrom olyan orosz erőket kötött le, amelyekre égető szükség lett volna más hadműveletekben illetve a Bécs elleni támadást kívánták késleltetni, amíg ez lehetséges volt.
1945. januárra a hősies erőfeszítések ellenére és a felmentési kísérletek kudarca miatt a védők visszaszorultak a Budai várba és annak környékére. Utánpótlásuk lehetetlenné vált, készleteik kimerültek. Ekkor fordult meg, több német parancsnok fejében a kitörés ötlete. Effajta terveiket, Hitler és az OKW (A Wehrmacht legfelsőbb parancsnoksága) az ostromon túlmutató stratégiai célok miatt elvetette.
Az utolsó mozzanat, ami a cselekvésre ösztönözte Budapest védőinek a parancsnokságát az a Citadella Február 10.- i. eleste volt. Ekkor Wildenbruch, leadta az utolsó rádióüzenetét, majd felrobbantatta a készülékeket. A német és magyar vezetés hosszú egyeztetés során, úgy döntött, hogy nehézfegyverzet nélkül, kisebb csoportokban kísérli meg a kitörést. Célként, Szomor – Máriahalom térségét jelölték meg. Terveik szerint végighaladtak volna a Hűvösvölgyi úton, gyülekezés a Remete hegyen, tovább Tinnye irányába, majd koncentrált támadás a falu ellen, végül elérik a saját vonalakat.
Este nyolc előtt már gyülekeztek a harccsoportok, majd röviddel ezután kezdetét vette a kitörés. Az első hullám, amibe a legütőképesebb alakulatok tartoztak, az Ostrom utcán keresztül tartottak a Széll Kálmán tér (ma Moszkva tér) felé. Mivel az Oroszok tudtak a kitörés terveiről, ezért beásták magukat és gyilkos tüzet zúdítottak a kitörő csapatokra, nehéz és könnyűfegyvereikből egyaránt. Több visszaemlékező szerint a Széna téren nappali világosság volt, a kiégett járművek, a világítórakéták és a gránátok miatt. A második hullámot, szabályos hullahegyek fogadták. Nem volt talpalatnyi hely, amit ne borított volna vér. A kitörők fő csapásiránya a Városmajor volt. A legnagyobb nehézséget itt az okozta, hogy az oroszok a János kórháznál tüzérségi állásokat létesítettek, miközben a környező házakból tovább lőttek. Fáról fára haladva lehetett csak továbbhaladni és a megmaradt páncélozott járművek előrejutását kiépített barikádok tették lehetetlenné. „Súlyosbítván a helyzetet megjelent három szovjet harckocsi, amit csak nagy nehezen lőttek ki egy páncélököllel.” A nagyszámú élőerő nyomásának köszönhetően, megnyílt az út a Budagyöngyéig. A meglepett oroszok fejvesztetten menekültek vissza. Az orosz tüzérség tűzcsapásai miatt eddigi veszteségek hatalmasra rúgtak. Minden kapualjban sebesültek húzódtak. Sokan bajtársaiktól kérték a megváltást jelentő, utolsó golyót. Éjfél körül viszonylagos csend áll be, mindkét fél gyűjti az erőit. A Széna tér környékén ekkor egyes szemtanúk szerint feltűnik Billnitzer Ernő altábornagy, akinek jelenléte erőt önt az emberekbe.(Bill apó, ahogy katonái nevezték, idősebb kora ellenére legendás hírnévnek örvendett). Bill apó és a hozzá csatlakozó alakulatok a Bimbó utca irányába nyomultak előre. Voltak más parancsnokok is, akik jól mérték fel a helyzetet. Helmuth Wolff a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály alezredese zászlóaljával a Kékgolyó utcán keresztül tört előre. A szovjeteket váratlanul érte a támadás és elmenekültek. A sikerük még több kitörőt ösztökélt arra, hogy velük tartsanak, így létszámuk elérte a 3000 főt. A vörös hadsereg egyes alakulatai között pánik tört ki és oszlopokban menekültek vissza Budakeszi irányába.
Február 12.-én reggel sűrű köd ereszkedett le.
Ekkora kb. 16000 katona jutott ki a várost körülvevő Budai hegyekbe. Mivel Budakeszi az ellenség kezén volt a kitörőknek északi irányba kellett haladniuk. A hadrend teljesen felbomlott és különböző harccsoportokba tömörültek a katonák, amik vegyes összetételűek lettek. A nagyobb csomópontok a Hármashatár-hegy, Remete-hegy, Nagykovácsi, Solymár majd Telki és Budajenő voltak. A kitörők próbáltak a hegygerinceken haladni, de így is sok veszteséget szenvedtek a szovjet csatarepülők miatt. Ellátmányuk, elfogyott, vagy nem is volt. Repülőgépekről dobtak le nekik utánpótlást, amit csak a legritkább esetben sikerült megkaparintaniuk. Az erdei utak csomópontjait az oroszok tartják az ellenőrzésük alatt, így tizedelve az amúgy is elcsigázott kitörőket. Nem ritka az olyan eset sem, amikor egy sebesült katona, tartja tűz alatt az őket követő oroszokat, az utolsó töltényig, így nyújtván védelmet bajtársainak. Budajenő térségében magyar bakák sikeres támadásokat indítanak egyes szovjet gócpontok ellen, de vannak elkeseredett próbálkozások is. Pesthidegkutat fiatal SS katonák rohamozzák meg (Szemtanuk szerint kilencen!). Mind, hősi halált halnak.
Billnitzer altábornagy és „csapata” a későbbi Vadaspark felé veszi az irányt. Wolff harccsoportja Nagykovácsitól délre tör előre és Tinnye körzetébe sikeresen el is, jutnak. Mások eközben a Fogaskerekű mentén a Sváb-hegyre jutnak fel, de ez a megoldás zsákutcának tűnik. Az oroszok mindenkit lemészárolnak. Gyakori jelenség, hogy egy-egy szovjet rajtaütés, kezdetben menekülésre kényszeríti a magyar csapatokat, de ekkor mindig feltűnik egy-két harcedzett SS katona, vagy tapasztaltabb magyar baka és fordítanak a helyzeten. Az álmatlanságba és a nélkülözésbe többen beleőrülnek, vagy öngyilkosok lesznek.
A saját vonalakat 700-an, egyes feltételezések szerint 1000 érték el. Nagy részük Helmuth Wolff harccsoportjába tartoztak. Egészen február 16.-áig érkeztek a kitörők, az utolsók egyike talán 20.-án lépte át a saját vonalakat. Az erdőkben voltak, akik még tavaszig bujkáltak, de ilyen előfordult a fővárosban is!
Röviden, de meg kell említenünk azok sorsát is, akik nem vettek részt a kitörésben. (sebesültek, civilek, foglyok). A Várban létesített hadikórházakban több száz sebesült maradt. Számuk elérte az 5000 főt. A várba érkező orosz csoportok első dolga volt, hogy a Sziklakórházba több hektoliter üzemanyagot öntöttek, majd rágyújtották a sebesültekre. Más ideiglenesen létesített kórházakból kihurcolták a nővéreket és megerőszakolták őket, a kórtermekbe kézigránátokat dobtak. A civil lakosság szenvedett talán a legjobban. Az oroszok minden mozdíthatót elvittek, amit nem tudtak, azt felgyújtották. Aki ellenállt azt egyszerűen lelőtték. A fiatal, de még az idős nők sem voltak biztonságban. Az erőszakot tevők, majdnem minden esetben megölték áldozatukat. Bolgárkertészek elbeszélése szerint az oroszok beszabadultak egy leánytanodába, a vérengzésük után a kupacokba rakott meztelen holtesteket a kertészek temették el.
A teljesség igénye nélkül álljon itt, azon alakulatok neve, akik örökké tartó érdemeket szereztek Budapest védelmében és a Kitörésben: I, II, Egyetemi Rohamzászlóalj, Vannay riadózászlóalj, 6. Rohamtüzér hadosztály, Budapest őrzászlóaljak, rendőrségi harccsoportok, munkásokból, értelmiségiekből szervezett hungarista harccsoportok, huszárhadosztályok részei, Florian Geyer SS lovashadosztály, Maria Theresia SS lovashadosztály, Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály, Battailon Europa zászlóaljak, IX. SS hegyi hadtest, SS rendőri erők, 271. népi gránátos hadosztály, és sok más alakulat.
Budapest utcái és a környező erdők, települések a mai napig őrzik a kitörés emlékét. Budán még mindig van olyan ház, amin még látszanak a lövedéknyomok és a régi légvédelmi pincékből, néha még kerülnek elő felszerelések. A Budai hegyek rejtik talán a mai napig, még mindig a legtöbb emléket. Sok elesett katonát a háború után a helyi lakosok temettek el, sokszor jelöletlen sírba. Az idő múlásával aztán sokakat exhumáltak és a Budakeszi Német Magyar Hősi temetőben helyeztek végső nyugalomra. De még mindig megvannak azok a kőhalmok, rajtuk fakereszttel, amik egykoron a hősök testét rejtették. Számtalan katona (főleg német) nyugszik a mai napig az erdők mélyén jelöletlen sírba.

Nekünk késői utódoknak szent kötelességünk, hogy a hősök tetteit megtisztítsuk a cionisták által rákent mocsoktól, hogy BECSÜLETÜK és HŰSÉGÜK újra tiszta fényben ragyogjon!

 

Tisztelet, és dicsőség övezze nevüket mindörökké!

Szebb jövőt!

Magyar Gárda Mozgalom
(Gunhard nyomán)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.