Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Palesztina jelkép. Palesztina Kánaán. Kánaán kapuja Jerikó: város az Izrael által megszállt Ciszjordánia területén. Jerikó néven három város is ismert a történelem során: az első az ótestamentumi, a második az újtestamentumi, a harmadik a mai Jerikó.

 

Valójában nem három városról van szó, hanem három olyan településről, amely szorosan egymás mellett fekszik: azaz ugyanazon város vándorolt az idők során egy kicsit-kicsit tovább. Jerikót a világ legrégebbi városának tartják, annyi mindenesetre biztos, hogy valószínűleg a világ egyik legrégebbi városa. Stratégiai fontossága igen nagy: egykor ellenőrizhette a Palesztina felől keletre tartó régi kereskedelmi útvonalat, a karavánutakat.


Jerikó Palesztina kapuja. Ha Jerikó elesik, elesik Palesztina. Jerikó sorsa: Palesztina sorsa. Jerikó jelkép: Palesztina jelképe, a palesztin sors jelképe.

 

Valamikor, talán Kr. e. 1230 táján megjelent Jerikó előtt egy nép, akiket akkor még nem zsidóknak neveztek, hanem hébereknek. Zsidóknak majd csak századok múlva, a babiloni fogság után nevezik őket, mégis, lett légyen bár anakronizmus, mondjuk őket most zsidóknak, mert nem az elnevezés teszi a népet, hanem a jellem.

 

Nem volt hazájuk, hisz éppen akkor űzték ki őket Egyiptomból. Állítólag istenük megígérte nekik, hogy nekik adja Kánaánt. Azaz: Palesztinát. Legalábbis így szól az ún. Ótestamentum, amelyet nyilván ők maguk: a zsidók írtak. Józsue könyve szerint a zsidók istene a következőképp adta kezükre Jerikót, s így Palesztinát: A nép vezetője, Józsue, istene sugallatára kémeket küldött Jerikó városába, hogy kifürkésszék a város gyönge pontjait. Ehhez szövetséges is kellett, egy olyan személy, aki a falakon belül van, de hajlandó elárulni a hazáját. Azaz kellett egy zsidóbérenc jerikói. Akadt is egy ilyen, aki a népe elárulásáért nem kért mást cserébe, csak a családja életét: „..amint én könyörületes voltam irántatok, ti is megkönyörültök atyám házán, s adjatok erre valami megbízható jelet; hagyjátok életben apámat és anyámat, bátyáimat és nővéreimet és mindazokat, akik hozzájuk tartoznak, kíméljetek meg bennünket a haláltól” (Józs 2,13.)1.

 

Az vesse rá az első követ, aki nem tenne meg mindent, hogy az övéit mentse. Meg aztán a zsidók eleve nem olyan embert kerestek a hazaárulásra, aki erkölcsi magaslatokon áll. Az áruló Rácháb volt, a rosszféle nő, a prostituált. Egy szegény szerencsétlen, megvetett teremtmény, aki a testét ugyan pénzért árulta, de a hazáját nem. A hazáját az övéi életéért. Hogy megzsarolták? Hogy fenyegették? Hogy rettegett? Igen. „Félelem fogott el bennünket tőletek, s az ország lakóit közeledéstekre mind hatalmába kerített a rémület.” - mondta szegényke, amikor irgalomért könyörgött. Irgalmaztak neki: túlélte a vérengzést, de nem mehetett el szabadon: a zsidók közt kellett élnie, ill. nem is pont közöttük, hanem valahol „Izrael táborán kívül”.

 

Valahol a pusztában kivetettként, megalázottként, szolgaként. De legalább életben maradt övéivel együtt. Viszont látnia kellett, hogy hazájából csak hamu maradt. Teremtett lény nem élte túl a zsidó mészárlást: sem asszony, sem gyermek, sem öreg – de még állat sem. A győztesek talpig vérben jártak, nem volt kegyelem, nem volt emberség. Mindegy volt, kit ér a kard: csecsszopót-e vagy honvédő katonát, bűntelent-e vagy bűnöst: „Betöltötték az átkot mindenkin, aki a városban csak volt, férfin és nőn, fiatalon és öregen, az ökörig, juhig és szamárig, a kardnak élével.” (Józs 6,21.)

 

Kő kövön nem maradt, minden létezőt elpusztítottak, szétvertek, leromboltak, fölgyújtottak. Illetve nem pont mindent: „Felgyújtották a várost, s mindent, ami benne volt, kivéve az ezüstöt és aranyat meg a rézből és vasból való edényeket – ezeket az Úr háza kincstárának adták.” (Józs 6,24.). Az Úr Háza, azaz a zsidók istenének temploma akkor még nem is létezett, hiszen még Jeruzsálem bevétele előtt álltak, s hol volt még a templomépítés! A színesfémek meg a vasedények tehát a zsidó elit tulajdonába kerültek. A zsidók fémek iránti, különösen színesfémek iránti rajongása máig nyilvánvaló.

 

Mint ahogy nyilvánvaló az is, hogy fontos és tanulságos olvasni a Bibliát. Sok minden megtudható belőle egy népről, egy nép, úgymond, honfoglaló szokásairól. A mi Árpádunk, a hagyomány szerint, ajándékért vette meg, illetve, Attila örökségeként, vette vissza e hazát. Vérengzés nélkül. Fia, Zolta, frigyre lépett egy itteni legyőzött vezér leányával – s szent volt a béke. A Kárpát-medencében nemcsak a színesfémek és a vasfazekak maradtak meg, hanem az emberek, a házak, az állatok. S lettünk mi honfoglalók és őslakosok, későbbi beköltözők, vendégek és menekültek együtt: ezernyelvű egyszívű nemzet. Ez a különbség. Meg az, hogy a Kárpát-medencéhez jussunk volt, jussunk van: ez az örökségünk, Attila öröksége. Tanú erre a fél világ, hiába hazudja most le bárki, így szólnak a források. És nemcsak a magyar források, hanem a korabeli európai források is. Ez itt a mi hazánk.

 

Az meg ott, a messzi távolban a palesztinok hazája. Azért Palesztina a neve, s nem Zsidónia. Hogy jussuk van hozzá a zsidóknak? Miféle jussuk? Hogy egykor az övék volt? Már meg mikor? Kétezer évvel ezelőtt? Akkor ugyan nem, lévén arrafelé Judea provincia, s így lévén a rómaiaké. Nem is értem, miért nem nyújt be igényt Palesztinára Olaszország, s miért nem tűzi napirendre e kérdést az Unió. Alig több mint ezer éve viszont a miénk volt pl. a Don-vidék. Akkor most nekünk is van hozzá jussunk? Csak kérnünk kell, s megkapjuk? Vagy ha azt nem is - Erdélyt, a Kárpátalját, a Felvidéket, a Délvidéket, Burgenlandot legalább?

 

Hisz száz éve sincs, hogy a miénk volt! Ez tény, tagadhatatlan tény, bár még ezt is lehazudni próbálják szemérmetlen hamisítók. No persze: ez más eset. A zsidóknak maga az Isten ígérte Kánaánt. Illetve nem az Isten, hanem a zsidó isten. Személyesen. Ha mondta, hát mondta. De ki hallotta? Hallotta ezt bárki kerek e világon?

 

Van erre tanú kerek e világon? Van erre bizonyíték bárhol e világon? Már hogyne volna – jön a válasz. Az az isten, a zsidók istene nekik mondta, helyesebben egy-két zsidónak mondta, bár ugyan tanúk nélkül, de mondta, mert mondta. Le is van írva az Ótestamentumban, amelyet éppen a legilletékesebbek, a zsidók írtak. Hogyan? Kapná föl a fejét erre bármelyik bíró: no, no, hát már csak nem lehet önönmaga bizonyító tanúja egy peres fél!

 

A bíróság előtt konkrét, kézzel fogható bizonyíték kell, nem holmi homályos hivatkozás egy idők mélyében állítólag elhangzott túlvilági szóra. Például egy okirat. De nem olyan, amelyet éppen maga a peres fél írt. Vagy például egy tanú. De nem maga a peres fél vagy a pereputtya, hanem elfogulatlan, érdektelen, objektív, feddhetetlen, becsületes, igazmondó és épeszű tanú. Legalább kettő. Aki nem zsidó, s állítja lelke üdvére esküdve, hogy önfülével hallotta, amikor az Isten a saját szájával mondva a zsidóknak adta Palesztinát, s akiről az igazságügyi orvosszakértő hitelt érdemlően megállapította, hogy épelméjű.

 

Bár igaz, ami igaz, a tárgyalást nem a bíróságon tartották, s nem bírák ítéltek. Hanem a nagyhatalmak. Egyrészt: elege volt a zsidókból Európának: menjenek el. Menjenek jó messzire: egye fene, a szétesett Török Birodalom kiszakadt részére, nekünk ugyan mindegy. Hogy ott már laknak emberek? Nem baj, azok is menjenek el. Hogy hova? Hova, hova? Hát tovább. Hova tovább? Nincs tovább: ottan már a tenger. Akkor oda. Másrészt: a cionisták már régen ajvékolnak Palesztináért, mivelhogy az jár nekik. Hogy miért is? Ki tudja... A lényeg az, hogyha jár, hát jár. Menjenek a cionisták, s csinálják meg Cióniát. Vagy Zsidóniát. Vagy Izraelt? Mindegy az: nem az elnevezés a lényeg, hanem a jellem.

 

A cionizmus, a zsidó állam atyja Herzl Tivadar. Ő két lehetőséget látott a zsidó állam létrejöttére: Argentínát vagy Palesztinát. Argentínába már elindult a bevándorlás, azonban, érthető okból, nem aratott osztatlan sikert a helyi lakosok körében. Erről tehát Herzl lemondott (azonban a zsidóság nem, tanú erre a világbanki mesterkedés és Argentína minden baja). Így maradt a másik, a régi sóvárgás: „Jövőre találkozunk Jeruzsálemben!”. És lőn. Íme a terv: „Ha a szultán őfelsége nekünk adná Palesztinát, ennek fejében magunkra vállalhatnók Törökország pénzügyeinek teljes rendezését. Európa számára ott egy darab sáncot alkotnánk Ázsiával szemben, ellátnók a kultúra előőrsi szolgálatát a barbársággal szemben.

 

A kereszténység szent helyei tekintetében /.../ Mi képeznők a szent helyek mellett a díszőrséget, és létünkkel biztosítanók ezen kötelezettségünk betartását.”2 Hogy aztán mennyire védi most Izrael az európai értékeket a barbár ázsiaiakkal szemben, meg aztán, hogy ki is itten a barbár, már más kérdés. A keresztény szent helyek díszőrségét sem igen látjuk, őszintén szólva még itthon, Magyarországon sem. A zsidók az idei karácsonyi évadban, adventkor, december 21-én éppen nem holmi keresztény helyeket akartak díszőrségben védeni, hanem éppen pont a Hősök terén, a magyar történelem nagyjai, szentkirályaink, Bocskai és Rákóczi szobra előtt kívánták megrendezni a 'Hanukarekord 2008'-at: „Gyújtsd meg velünk a világ legnagyobb hanukai lángját! - hirdeti a pesti zsidó plakát és szórólap - Világrekordkísérlet a Hősök terén, majd fergeteges buli az A38 hajón.

 

A38 Jegyinformációk: 500 Ft azoknak, akik részt vesznek a Hősök terén a legnagyobb Hanuka-láng rekordkísérletben – extra kedvezményes jegy...”3 A többiek fizethetnek 2000 forintot. Alig is sikerült erről lebeszélni őket. Én még hozzátettem volna a lebeszéléskor: Ugyan már, New York miért nem jó a rekordhoz? Miért is pont Budapest? Csak nem itt van arányában a legtöbb zsidó? Vagy Budapest lenne az új zsidó világközpont? Palesztinok lettünk a saját hazánkban, s észre sem vettük? Akkor most hogyan tovább? Hová fussunk: a tengerbe vagy a hegyre? Bár már azokat is elvették tőlünk.

 

„A zsidó-állam. A zsidó-kérdés modern megoldásának kísérlete.” Ez a címe Herzl Tivadar idézett művének. S mi légyen ez a modern megoldás Herzl szerint? A recept egyszerű: egy zsidó fölvásárló szervezet, amolyan beruházási pénzintézetféle, olcsó pénzért fölvásárolja a palesztinok elértéktelenített földjeit, de nem művelés céljára, hanem azokra házakat, telepeket épít, mai szóval mondva: szép kis lakóparkokat, melléjük infrastruktúrát, iskolát és így tovább, s a kész művet eladja a zsidóknak, a zsidó családoknak. Ha kell, részletre, kedvezményekkel. Ez az első fázis. Aztán majd hamarosan lehet hanuka-gyertyát gyújtani a palesztin szent helyeken. A többit gondoljuk hozzá.

 

Herzl Tivadar magyar volt, mint oly sok nagyság: akár kétes nagyság is. Vagyis nem: nem magyar volt, hanem magyarországi, aki ráadásul keresztény egyházi gimnáziumban érettségizett Budapesten. Emlékével, kultuszával teli van a fél Európa, egész Magyarország: emléktábla, miegymás, még emlékbélyeg is; szülőháza zsidó múzeum Budapesten. De rá nem lehetünk büszkék. Van valaki, akire viszont büszkék vagyunk: az édesegy unokatestvére ennek a Herzlnek. Hogy mi a különbség kettejük között? Herzl Tivadar felkérte őt, aki akkor már ismert, igen jótollú író volt, hogy álljon a cionizmus mellé. Erről így számol be az unokatestvér:

 

„Jól figyelj rám. Unokaöcsém vagy, közös törzsről származunk. Elmondom neked: nagy dologba vágtam a fejszémet.

Meglepetten hallgattam Tivadart. Azt hittem, hogy valami nagy irodalmi, vagy talán színházi vállalkozásról akar beszélni, hiszen akkor már több színdarabját játszották a Burgtheaterben. Nem erről beszélt. Így folytatta:

 

Meg akarom csinálni a zsidó államot!

 

Teljes őszinteséggel meg kell mondanom, ma csaknem hetven esztendő után, hogy alig tudtam felfogni a mondat súlyát. (…)

 

Neked kell elvállalnod, hogy Magyarországon elterjeszd a gondolatot. Meg kell szerezned az egész magyar zsidóságot ennek a mozgalomnak. Te leszel az én emberem, az én megbízottam. Minden eszközt a rendelkezésedre bocsájtok, az anyagiakat is. Vállald el!

Nem vállalom! Válaszoltam, (…)

 

Miért nem vállalod?

 

Azért (...), mert semmiféle olyan érzés nincs bennem és szívemben, az értelmemben, amely arra ösztönözne, hogy ezt a feladatot elvállaljam. Megmondom neked egészen őszintén: én nem vagyok zsidó. Én magyar vagyok. (...)”4

 

Az unokaöcs Heltai Jenő, született Herzl. Róla szokás mondani, hogy zsidóként született, s keresztényként halt meg. A zsidóüldözés őt is érintette, csakazértsem váltott vallást, múltával viszont látványosan katolizált, s 1945-ben visszatért a megalázott, tönkretett Magyarországra: a hazájába. Ahol csak a Rákosi-korszak bukása után, halálának évében, 1957-ben ismerték el, melynek még haldokolva is örülni tudott.

 

A gyakran idézett mondat azonban nem fedi a teljes valót. A mondat ugyanis helyesen így hangoznék: zsidó magyarként született, s keresztény magyarként halt meg. Mert nem a vér, a származás, s nem a vallás – csak a szív dönti el, hová tartozunk. Herzl Tivadar szelleme megcsinálta Izraelt – Heltai Jenő megtagadta azt. Egy nem magyar érzelmű zsidó vetette oda a viszály almáját – nem pedig a magyar. Herzl Tivadarnak nem volt köze a magyarsághoz. A magyarságnak nincs köze Herzl Tivadarhoz – a magyarságnak nincs köze Izraelhez.

 

Muszáj látnunk, hogy nagyobb okunk van arra, hogy a palesztinok mellé álljunk, mint emberbaráti érzés, emberség az embertelen világban. Muszáj látnunk a sorsközösséget. A palesztinok hazáját elvették. A nagyhatalmak. Ami hazánkat is elvették. A nagyhatalmak. A palesztinokat a zsidók igába akarják hajtani. Bennünket is. Kedves palesztin barátaink! Testvéreink! Nyújtsuk ki egymás felé a kezünket, fogjuk meg egymás kezét jó szorosan, s sohase engedjük el! Magyarország ősi nemzeti színe: a piros-fehér, mai nemzeti színe: a piros-fehér-zöld. A radikális jobboldal színe, a magyar Gárda színe: a fekete. A palesztin nemzeti lobogó: a piros-fehér-zöld-fekete. Isten segítse Palesztinát! - Isten segítse Magyarországot!

 

Isten nem adta Palesztinát, és nem adta Magyarországot a zsidóknak, Isten nem ígérte nekik. Bár azt fölösleges kétségbe vonni, hogy valaki mégis nekik ígérte, nekik szánta: az ő istenük: a zsidó isten. Róla annak az asszonynak, aki egykor elárulta Jerikót, hogy övéit mentse, Ráchábnak az utóda elmondta valójában ki is. Pontosabban nem Rácháb vér szerinti leszármazottja, hanem Rácháb leszármazottjának nevelt fia (Mt 1,5.).

 

Hallgassuk az Ő szavát, a Fiú szavát, s adjon erőt mindnyájunknak Ő, aki – Arafat szavaival élve – palesztin volt a saját hazájában: „Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: 'Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.' 'Ábrahám utódai vagyunk – felelték -, s nem szolgáltunk soha senkinek.

 

Miért mondod hát, hogy szabadok lesztek?' Jézus így válaszolt: 'Bizony, bizony, mondom nektek: Mindenki szolga, aki bűnt követ el. /.../ Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok. Mégis az életemre törtök, mert nem fog rajtatok a szavam. Én azt hirdetem nektek, amith Atyámnál láttam, ti azt teszitek, amit atyátoktól tanultatok. /.../ Ha Ábrahám fiai vagytok, azt tegyétek, amit Ábrahám tett.

 

De ti az éltemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek. Ábrahám ezt nem tette. Azt teszitek, amit atyátok tett. /.../ Ha Isten volna az atyátok, akkor szeretnétek engem. Mert az Istentől való vagyok, tőle jöttem. Hisz nem magamtól jöttem, hanem ő küldött. Miért nem értitek a beszédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szavamat. A Sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug és a hazugság atyja. Mégis, bár az igazságot hirdetem, nekem nem hisztek. /.../ Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók.' (Jn. 8, 31-47.).

 

Békesség legyen velünk! Békesség legyen köztünk! Isten békéje.

 

***

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.