Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 
Adjon az Isten!
 
Nemzettestvéreim!
 
Ma egy csodálatos napra emlékezünk, egy olyan eseményre, amely visszaadta nemzeti önbecsülésünket, amikor is megvalósult a nemzet álma - a 2. bécsi döntés értelmében Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel.
 
Milyen út vezetett idáig, hogyan volt ez lehetséges és mit üzen ez a nap nekünk?
 
Az első világháborúban Európa frontjain küzdöttek nemzetünk legjobbjai, vérüket hullatva állták az Antant támadását. A hátország biztonságában odúikból előbújt cionista patkányok készültek az árulásra, és amikor eljött az alkalom 1918 októberében egy degenerált gróf idiotizmusát felhasználva kitört a patkányforradalom. A nemzet emlékezete megőrizte az árulók nevét: Károlyi Mihály, Linder Béla, Kunfi-Khon Zsigmond, Böhm Vilmos, Bíró Blau Lajos, Pogány-Schwartz, hogy csak néhányat említsünk az idegenszívű nemzetvesztőkből. Azonban fajtájuk legvéresszájúbb példányainak ez sem volt elég - úgy gondolták mindent el kell pusztítani, ami egy boldogabb világból megmaradt: a hitet, becsületet és tisztességet. A kivérzett, legyengült országra rászabadult a Khon Béla, Korvin-Klein, Morgenstein, Szamuelly-Sámuel Tibor által vezetett vörös terror. Lenin fiuk lőtték a Dunába a polgárokat, járták a vidéket és akasztották a parasztokat. A mai hatalom természetét jelzi, hogy a ránk kényszerített mindennapos holokauszt üzlet haszonélvezői nem engedik, hogy a valódi bűnösöket megnevezve emlékezzünk a cionista - bolsevik népirtás áldozataira. A végső pusztulás jelentette káoszból emelkedett ki Isten haragos ostoraként egy igaz magyar, Horthy Miklós aki a Nemzeti Hadsereg élén bevonulva Budapestre visszaállította a rendet az országban és odajuttatta a bűnösöket ahová valók - a pokolba. Az elárult, kivéreztetett ország, amely legjobbjait veszítette el a háborúban és a patkánylázadás során, nem tudott az Antant akaratával szemben erőt mutatni és megalázó módon kénytelen volt annak diktátumát a trianoni szerződést aláírni. Mielőtt továbblépnénk, meg kell emlékeznünk azokról a hősökről akik Prónay Pál vezetésével a Rongyos Gárda soraiban küzdöttek azért, hogy a Dunántúl magyar terület maradjon. Hősies küzdelemben megakadályozták az osztrák rendőr és csendőralakulatok bevonulását majd az 1921. október 4-ére összehívott nemzetgyűlésen kikiáltották a független Lajtabánságot, melynek vezetőjévé megválasztották Prónay Pált "lajtai bán" címmel. A felkelést nagymértékben segítette a soproni csendőrparancsnok Ostenburg-Moravek Gyula és az általa irányított három század csendőr csatlakozása. A fegyveres ellenállás kényszerítette az antant hatalmakat a soproni népszavazás kiírására. A megalázó békekötés után azonnal meg kellett kezdeni az ország újjáépítését, hiszen az elszakított területekkel együtt rablók kezére jutott az ország iparának, nyersanyagkészletének, infrastruktúrájának nagyobb hányada. Ez Bethlen István miniszterelnöksége alatt csaknem sikerült, azonban a gazdasági válság miatt megtorpant a fejlődés. A feléledő káoszból a kiutat egy tartalékos honvédtiszt hazaszeretete, határozottsága és a rend iránti feltétlen elkötelezettsége jelentette. Vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök 95 pontból álló munkaterve adta meg a válságból való kilábalás alapját. A keménykezű miniszterelnök irányítása alatt Magyarország a térség, sőt Európa gazdaságilag erős országává küzdette fel magát. Sikeres és stabil kapcsolatokat épített ki a megerősödő Német Birodalommal és Olaszországgal, amely a későbbiekben elvezethetett a trianoni diktátum felülvizsgálatához. Az újjáépítés sikerének kulcsa az volt, hogy a nemzetet hiteles, erőskezű és határozott vezetők irányították, akik a nemzeti gondolkodás alapjául a trianoni diktátum revízióját tették. A trianoni diktátum okozta sokkból magához térő ország mindennapjait határozta meg az egyre hangosabb óhaj - Mindent Vissza! és Nem - nem soha! A tudatosan erősített hazaszeretet, a revízió egységbe, egy nagy közösségbe forrasztotta a nemzetet. Ez vezetett oda, hogy az erősödő Magyarország szövetségeseinek támogatásával ki tudta használni a kedvező külpolitikai helyzetet, és előbb az I. bécsi döntéssel, amely 1938. november 2-án született meg Magyarország és Csehszlovákia vitájában, és amely lényegében az etnikai revíziót valósította meg. Magyarország, elvett területeiből visszakapott 11 927 km2-t, zömében a tótok bitorolta országrész déli részét benne Kárpátalja déli részével Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az átkerült 1 millió 62 ezer lakosnak 84%-a volt magyar és kb. 10%-a szlovák. A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (beleértve Nagy-Britanniát és Franciaországot) ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el. A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor született. A kedvező háborús és politikai helyzetet kihasználva a magyar kormány elérkezettnek látta az időt, hogy ha szükséges fegyverrel szabadítsa fel Erdélyt. A felbomlott kis antant, és a románok legfőbb patrónusának, Franciaországnak csúfos veresége jelentette a lehetőséget, ugyanakkor a győri program keretében felszerelt, erős Honvédség adta meg a nyomatékot, a nemzet akaratának érvényesítéséhez. Politikai szövetségeseink segítségével végül sikerült békés úton kikényszeríteni a területbitorló oláhoktól, hogy lemondjanak Erdély leginkább magyarlakta területeiről. A második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt. A revíziós sikereket mámoros öröm kísérte. A Szent Korona fennhatósága alá visszatérő területek magyarságának maradéktalan boldogságában a hazai közvélemény egy emberként osztozott. A revízió azonban nem csak örömet hanem feladatot is jelentett. A bevonulás után felállított, ideiglenesen katonák által irányított magyar közigazgatás elé szinte teljesíthetetlen feladatok magasodtak. A közellátás különösen a Székelyföldön tűnt csaknem lehetetlennek: az egyetlen ide vezető vasutat a határ kettévágta. Az éhínség elkerülésére rohammunkával 1940 decemberére felépítették a Szászlekence-Teke keskeny nyomtávú vasutat, de ennek ellenére a székely megyék lakossága nélkülözni volt kénytelen. Súlyosbította a helyzetet, hogy 1940-ben, de különösen 1941-ben ötven éve nem látott rossz termés mutatkozott Észak-Erdélyben, Szilágy megyében még a hivatalosan megállapított napi 20 dekagramm kenyeret sem tudták sokáig kiszolgáltatni. A délről áradó menekültek, a román hadseregből egy szál ruhában - sőt olykor csupán alsóneműben - leszerelt magyar katonák elhelyezése a társadalom minden részéről megmutatkozó segítőkészség ellenére alig-alig volt megoldható. A nehézségek, az észak-erdélyi terület általános elmaradottsága és szegénysége miatt az első hónapok tűzoltó munkái után a kormányzat magánbankoktól hatalmas összeg, 600 millió pengő felvételét határozta el (összevetésképpen: 1938-ban a korszerű hadsereg felállítása és részben a mögötte álló gyártókapacitás megteremtése 1000 millióba került). Az egész ország áldozatkészségét tükröző akció azonban csak 1941 végére, 1942 elejére hozta meg első eredményeit, igazán csak ekkor szabadult meg valamennyire Észak-Erdély lakossága a szegénység szorításából.
 
A mai erdélyi közemlékezet mint "kicsi magyar világra" emlékszik vissza az 1940-44 közti rövid négy évre. Az erdélyi magyarok tudatában ez az időszak a remények idejeként maradt. "Ha ez a kicsi idő nem lett volna, most semmi sem lenne, de főleg magyar szó nem hallatszana már sem Kolozsvár, sem Bánffyhunyad, sem más városok és falvak utcáin."mondogatják a nagy idők tanui.
 
És bár ma a 2 bécsi döntésre, az erdélyi részek visszatérésére emlékezünk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a második bécsi döntés után kb. fél évvel, 1941. áprilisban - a magyar csapatok fegyverrel vették vissza a Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és a Bácskát. A Délvidéki visszafoglalt terület nagysága 11 475 négyzetkilométert tett ki, mintegy 1 030 000 lakossal, melyből 401 000 vallotta magát magyarnak (39%). Ezzel a magyar revizionizmus céljai lényegében teljesültek, Csonka - Magyarország, ha nem is lett akkora, mint Trianon előtt, de magába foglalta a magyar etnikum többségét.
 
A világháború után, a vesztes oldal ismét kiszolgáltatottá vált. A ki tudja milyen alapon, a győztesek oldalára keveredett tótok és a mindig mindenkit eláruló románok újra elbitorolták földjeinket. A délvidéken negyvenezer testvérünk fizetett az életével azért, mert magyarnak született. A győztes hatalmak döntését nyilván az indokolta, hogy örökre el akarták törni egy büszke nemzet gerincét. A szovjet érdekszféra megszállása ismét a felszínre böffentette a mocskot: Rákosi - Rosenfeld - Mátyás, Gerő - Singer - Ernő, Farkas - Lőwy Hermann - Mihály és hasonszőrű fajtársaik folytatták ott, ahol 1919-ben abbahagyták. Tűzzel-vassal irtották ki mindazt, ami Magyarországon a hitet, tisztességet, becsületet és hazaszeretet jelentette. Idegen ideológiát kényszerítettek rá a nemzetre, amelynek alapja az volt, hogy fasiszta áruló mindaz, aki egy jobb korral bármiféle közösséget vállal és nem nyugszik bele a trianoni diktátum megváltoztathatatlanságába. A cionista-bolsevik rémuralommal szemben 56-ban felkelt a nemzet, de mielőtt kiteljesedhetett volna a forradalom, az orosz birodalom és az idegen szívű kiszolgálóik vérbe fojtották. A Kádári kor ha lehet még veszélyesebb volt hiszen a középszerű langyos biztonság érzetét sugallva suttogta a tudatunkba, hogy el kell fogadni a megváltoztathatatlant. A nemzet kollektív emlékezete azonban megőrizte a magyar dicsőség korát, a trianont gyalázatként adta tovább a felnövő generációknak és szívünkbe zárta azoknak a hősöknek emlékét, akik bátor kiállásukkal, tetteikkel hirdették: soha nem szabad feladni. Ma a nemzet végveszélyben van: a mocskos-cionista világrend elérkezettnek látja az időt, hogy beteljesítse Hertz Tivadar álmát, amely a sáskák hazájaként a Kárpát medencét jelölte meg. És jönnek a sáskák, mert úgy gondolják mára elvettek mindent, ami egy nemzet identitását meghatározza: történelmünket meghamisították, gondolkodásunkat, tulajdonunkat elbitorolták. Úgy gondolják a mindennapos történelemhamisítás, a holokauszt marketing üzletté válásának hatására mára 10 millió agymosott, akarat nélküli báb országa lettünk, akik belenyugvással fogadják el a palesztin sorsot. Úgy tűnik, ezek az új megszállók nem ismerik a nemzetet. Rettegett és tisztelt bennünket az ismert világ, vívtunk dicsőséges háborúkat, és veszteseket is. Voltunk Attila és Árpád népe, hoztunk létre birodalmakat, és ha széthúzás ütötte fel fejét elveszítettük azokat. Szállt meg bennünket a török 150 évig, az osztrákok 500 évig, de mi, még ha megfogyva is, itt vagyunk és maradunk, akkor is ha Pesten a Hollán utcában egy mocskos kis sáska kihaló fajnak titulált bennünket. Hittel valljuk, hogy csak az veszik el, amiről végleg lemondunk, legyen az szabadság, függetlenség, önrendelkezés vagy egy talpalatnyi föld.. Attlia király, Árpád vezér, Szent László, Mátyás, Rákóczi üzeni az évezredek, évszázadok távlatából, hogy nem kótyavetyélhetjük el örökségünket, az oly sok vérrel szentelt földünket és nem mondhatunk le jogos jussunk visszaszerzéséről sem. Ma sokan gondolják, hogy az egyesülő Európa korában ez nem aktuális. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy ebben a változó korban semmi sem örök. Ma a nemzetállamokat felbomlasztó globalista - cionista világrend erőlteti ránk az Uniós béklyókat, azonban holnap talán a cionista álomból kiábrándult tömegek döntenek úgy - elég volt a kiszolgáltatottságból és egy jobb világot akarnak ahol összeköt az egy nép egy akarat mindennél erősebb érzése. A mi dolgunk, hogy életben tartsuk a revízió álmát és nap mint nap újabb nemzettestvéreink tudják meg kik voltunk, mivé lettünk és mivé lehetünk ha nemzetünk újra egyesül. Mindent vissza!
 
Szebb jövőt!
Dósa István

Országos Főkapitán