Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 
2008.09.04.
 
Magyarország folyamatos fosztogatására az elmúlt két évszázadban az ismételten rákényszeritett háborúkkal és a nemzetközileg megszervezett eladósítással került sor. A bécsi Rothschild-ház adósságba kényszerítési kísérletének az elutasítása miatt tört ki a háború 1848 szeptemberében, és alakult át a békés forradalom véres háborúvá.
Már a reformkorban is az volt a magyar társadalom egyik legfontosabb problémája, hogy a magyar pénzügyeket monopóliumként egy bécsi magánbank intézte. Magyarországon nem volt bankhitel. A pénz amiatt áramlott ki az országból, hogy kiszolgálja ezt a bécsi bankot. De kiáramlott a pénz adók, regálék, kölcsönök, a kölcsönök kamatai, vámok, kincstári jegyek és a császári katonaság elszállásolási költségei formájában is.
Amikor 1848-ban Kossuth lett a pénzügyminiszter, azonnal hozzáfogott az üres államkassza megtöltéséhez, és egy bankjegynyomda felállításához. A gazdasági élet működését biztosító, fedezettel bíró magyar pénzt akart bevezetni. A bécsi Rothschild-ház irányítása alatt állott Osztrák Nemzeti Bank, az ONB, azonban nem volt hajlandó valódi pénzre beváltani az általa kibocsátott bankjegyeket, és egyidejűleg gyorsított ütemben vonta ki a nemesfém-és ércpénzt külföldre. Kossuth ezért már 1848. április 19-én rendeletileg tiltotta meg az arany és az ezüst külföldre vitelét. Terve az volt, hogy 5 millió pengő-pénz alapján mintegy tizenkét-és fél millió forintnyi pénztárjegyet bocsát ki. A Rothschild érdekeltségű ONB azonban azt akarta, hogy a magyar kormány tőle vegyen fel 12 millió forint hitelpénzt, de azzal a feltétellel, hogy a magyar kormány ismerje el az ONB bankjegykibocsátó monopóliumát Magyarország területén, és fizessen kamatot a Rothschildok által nyújtott hitelpénz után. Kossuth ezt elutasította, és az önálló magyar pénz mellett döntött. A pénzügyekben megmutatkozó kibékíthetetlen ellentét vezetett el a fegyveres konfliktushoz, amelyből végül szabadságharc és függetlenségi háború lett.
A szabadságharc bukását követően az ONB összes kívánsága teljesült. Magyarországon 1873-ban már 482 pénzintézet, 160 különböző biztosító intézet, de csak 164 nagyobb iparvállalat működött. Ezek szinte mind a Rothschild-ház által irányított pénzkartellhez kapcsolódtak valamilyen módon. Az informális pénzkartell működését irányító és végző bankárhatalom a személyi kapcsolatokon, és a gondosan kiépített összefonódásokon keresztül biztosította pénzügyi egyeduralmát. A szabadságharc után az ONB és a mögötte álló nemzetközi pénzkartell erőteljes nyomást gyakorolt a Habsburg uralkodóházra és a kormányzatra, hogy az keményen lépjen fel az önálló magyar pénzt követelő magyar kormánnyal szemben.
A kiegyezés után az osztrák-magyar pénzrendszer közösségét biztosították. Magyarország az ONB bankjegy kibocsátási monopóliumát ugyan formálisan nem ismerte el, a tényleges állapot azonban az volt, hogy az ONB által kibocsátott bankjegyek forgalomban voltak ugyanúgy, mint bármely más állam pénzei.
A magyar pénzügyi és gazdasági élet irányítói a XIX. század második felében az ismétlődő válságokat az ONB tudatos pénzügyi manipulációjának tulajdonították. A Magyarországon rendszeresen visszatérő válságok nem termelési anarchia következményei voltak. A rejtőzködő szuperkartell, vagyis a pénzügyeket a háttérből irányító érdekcsoport, idézte elő a válságokat, mégpedig úgy, hogy Magyarország nemzetgazdaságának egészét az ellenőrzése alá vonta, és átvette a többi alkartellnek tekinthető kisebb kartell irányítását is. A szuperkartell a bécsi Rothschild-érdekeltség irányítása alatt álló, bécsi központból szervezett és ellenőrzött termelési és pénzügyi viszonyokat hozott létre. A Monarchia részét képező Magyar Királyságban nem volt a Rothschild-érdekeltségtől független egyetlen jelentős vállalat sem. Magyarország nemzetgazdasága a Rothschild-ház hegemóniája alatt működött. Egyfajta korporációs uralomról beszélhetünk. Az egész ország ipari és kereskedelmi élete egyetlen pénzügyi szervezet láthatatlan, kellően álcázott, de erős akaratának volt alárendelve.
A magyarok sajnos nem tudták, hogy kivel állnak szemben, mert az elrejtőzött az arctalan pénzviszonyokban. A magyar társadalom a király ellen fordult, de az ellenség valójában egy rejtőzködő pénzcsoport volt. Az emberek nem voltak tudatában, hogy a nemzetközi pénzoligarchia létrejöttével a kamatozó hitelpénzrendszer vette át fokozatosan az irányítást. A pénzoligarchia azonban nemcsak kamatszedés formájában fosztogatta az országot, de úgy is, hogy titkos-kartellt hozott létre, és ezzel egész Magyarországot gazdasági függőségbe tudta taszítani. Ez pedig lehetővé tette az értékteremtő munka eredményének egyre növekvő kisajátítását hitelezési és kartellezési technikákkal.
A Rothschild-ház az általa irányított láthatatlan pénzkartell létezését minden lehetséges módon titkolta. Ebben volt a fő ereje. Így történhetett meg, hogy a Monarchián belül egész Magyarország egy zárt vadaskerthez vált hasonlóvá, bekerítve egyetlen pénzcsoport hatalmának láthatatlan, de annál inkább érezhető acélkerítésével. Ebben a körülkerített vadaskertben a kamatgyarmattá vált Magyarországon a vad nem volt más, mint a magyar nép, amely a kerítésig futhatott, de azon túlra már nem juthatott.
A Monarchián belül Magyarország csak a külső kényszerek hatására lépett be abba a világháborúba, amelyet - ma már bizonyíthatóan - a szupergazdag beruházó bankárokból álló nagyhatalmú nemzetközi pénzkartell készített elő és robbantott ki. A vonakodó, békeszerető Magyarországra rákényszerítették ezt a háborút, mégis a legsúlyosabb büntetéssel sújtották Trianonban. Magyarország elvesztette területének kétharmadát, lakosságának több mint 60 százalékát, és az ugyancsak a nemzetközi bankárok által irányított Népszövetségnek a Jóvátételi Bizottsága 200 millió aranykorona megfizetésére kötelezte a kivérzett, kifosztott Csonka-Magyarországot.
A trianoni békediktátum után újra kellett felépíteni mindazt, amit a világháború, a bolsevista proletárdiktatúra és a román hadsereg fosztogatása okozott. A magyar pénz teljes elértéktelenedése rettenetes csapást mért a gazdaságra. Először a középosztály ereje tört meg, amely a háború legfőbb terhét viselte, az infláció következtében pedig vagyonát és pénzét is elveszítette.
Ebben a helyzetben a Népszövetség magatartása meghatározó volt. Arra kényszerítette a magyar kormányt, hogy nevetségesen csekély összegű, 250 millió aranypengőnyi stabilizációs kölcsönt vegyen fel. A Népszövetség főmegbízottja útján gondoskodott arról, hogy a trianoni békediktátum rendelkezéseit könyörtelenül végrehajtsák. E békediktátum értelmében a magyar államra kivetett háborús jóvátétel megfizetéséig minden magyar állami bevételt zálogjog terhelt az Antant hatalmak javára. Ennek következtében a Magyar Állam a nemzetközi pénzpiacokon csakis a békeszerződések ellenőrző testületének, a Népszövetség Főtanácsának a hozzájárulásával kaphatott kölcsönt. Ebben a testületben a magyarokat gyűlölő Dr. Eduárd Benes-nek volt meghatározó szerepe.
A Népszövetségi Főmegbízott feltételei szerint a Magyar Állam kincstári jövedékének és vámbevételének - a kölcsön többszöröséig történő - zárolásán kívül jóvá kellett hagyni a Nemzeti Bank létesítéséről szóló törvényt, méghozzá az általuk megszabott feltételekkel. Ez az új intézmény, a szigorú banktitok szerint működő MNB, amelyet magánpénzemberek irányítottak, átvette az állam olyan monetáris felségjogait, mint a pénzkibocsátás, árfolyam-szabályozás, kamatszabályozás, hitelezés, vagyis a nemzetgazdaság irányításának legfontosabb jogosítványait. A külföldi pénzoligarchia, amely a MNB-törvény révén korlátlan ellenőrző hatalomhoz jutott, ezt követően szinte elárasztotta Magyarországot a kölcsöneivel, amiért aztán később, az 1929-es gazdasági válság idején, nagy árat kellett fizetnie.
Az MNB tulajdonosai nevüket elrejtve gyakorolhatták szavazati jogukat a Közgyűlésen. Így választották meg a Nemzeti Bank tizenkét-tagú főtanácsát, amely szabad megítélés alapján döntött a magyar kormányt megillető pénzügyi szuverenitás legfontosabb kérdéseiben. A nemzetközi pénzoligarchia azt csinált pénzügyileg Magyarországon, amit csak akart, miközben Amerikában egy százalék, Nagy-Britanniában két százalék volt az alap kamatláb, Magyarországon 15 százalék felett volt, és a magyar kormány nem avatkozhatott be, mert a Népszövetség olyan feltételeket csikart ki tőle, hogy az MNB független a kormánytól. A hasznot meghaladó kamatok lehetetlenné tették a termelést. A nemzetközi pénzoligarchia, és az irányítása alatt álló bankrendszer a kierőszakolt pénzszűkítéssel megbénította a magyar gazdaság működését. A következménye hatalmas méretű munkanélküliség lett, és 1936 végéig évi kétmilliárd munkaóra veszett el. Az eladósítással és kamatpénzzel működő monopóliumhoz a magyar kormány nem nyúlhatott. Ez bizonyult a magyar nemzeti jövedelem elvétele leghatékonyabb módszerének.
Az első világháború utáni - minden nemzetközi elvet felrúgó - békediktátumok arról is rendelkeztek, hogy kártérítésben ne csak a győztes államok részesüljenek, hanem a polgáraik is, ha vagyonuk a legyőzött országban valamilyen módon elveszett.
A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés a vesztes országokat, köztük Magyarországot, jelentős összegű jóvátétel fizetésére kötelezte. Magyarországnak 300 millió dollárt kellett fizetnie, ebből 200 milliót a Szovjetuniónak, 50 milliót Jugoszláviának és 50 milliót Csehszlovákiának.
1945 után nemcsak a háborús pusztításokkal és az azt követően fizetett jóvátétellel lett szegényebb Magyarország, de a magyar nemzet a kommunista hatalomátvétel következtében elveszítette nemzeti tudattal rendelkező vezetőrétegét is, amely talán még az anyagi veszteségeknél is súlyosabb csapást mért rá.
1956-ban a magyar nép kinyilvánította, hogy nem kér a kommunista diktatúrából, és abból, hogy új urai rendőrállami erőszakkal vegyék el tőle munkája eredményét. A magyar nép azonban abból se kért, hogy már a két világháború közt megismert pénzuralmi technikákkal -megtervezett eladósítással - vegyék el munkájának az eredményét. A háttérben együttműködő Kelet és Nyugat legfelsőbb irányítói végülis a magyar forradalom elfojtásában állapodtak meg - hallgatólagosan. Ez anyagi javakban mérve 12 milliárd akkori forintban kifejezhető kárt okozott az országnak. A nagy vérveszteséget és kárt jelentett a mintegy kétszázezer magyar állampolgár külföldre menekülése. Ez forintban további 20 milliárd veszteség. A megszálló erők ellátási költsége, a számukra felépített járulékos objektumok összege 8260 milliárd forintba került. A legnagyobb veszteség azonban, amit pénzben már nem is lehet kifejezni az, hogy a szovjet megszállók által hatalomra segített Kádár-rendszer állami politika szintjére emelte az orvosi segédlettel végzett tömeges népirtást. Az átmosott agyú, nemzeti öntudatuktól megfosztott magyarok három évtized alatt mintegy hétmillió utódukat semmisítették meg abortusz formájában. Ez a hétmillió meg nem született magyar és utódai a magyar történelem legnagyobb vérveszteségét jelentik. Így valójában Magyarország nemcsak vagyonától, de népességének jelentős részétől is meg lett fosztva.
Az 1989-cel kezdődő rendszerváltás eredményeként a nyíltan berendezkedett nemzetközi pénzvilág megszerezte a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által mintegy 140 milliárd dollárra becsült magyar nemzeti vagyonnak a túlnyomó részét, és azt beolvasztotta globális részvényvagyonába. A magyar lakosság kétharmada vagyontalanná vált, meg lett fosztva önrendelkezésének gazdasági alapjától, a nemzeti vagyonból származó tőkejövedelmétől, és elveszítette azt a hatalmat is, amelyet e vagyon birtoklása jelent. A magyar lakosság többsége az ország gazdájából az új tulajdonosok bérmunkásává vált, aki csak munkabérhez juthat, ha van munkája.
A nemzeti vagyon elvesztésével, leépítésével, az országból való kivitelével fokozatosan megszünt annak a lehetősége, hogy a magyar lakosság szellemi munkaerejét tudja értékesíteni nagy hozzáadott értékkel rendelkező termékekben és szolgáltatásokban. A magyar gazdasági struktúra a szaktudást alig igénylő összeszerelő vagy még annál is primitívebb munkából áll, és ennek a munkának az ára a világpiacon rendkívül alacsony. Magyarországot tehát évente több mint ezermilliárd forinttal rövidíti meg a rossz gazdasági szerkezetből adódó cserearányromlás.
A nemzetközi pénzoligarchia nemcsak a termelő-vagyont szerezte meg, hanem az érte adott - az eredeti értékének mintegy 20 százalékát kitevő - 20 milliárd dollárnyi vételárat is. Ugyanis a kizárólag az ő irányítása alatt álló MNB a devizát magánál tartotta, és a költségvetésnek az eladott fizikai vagyonért általa kibocsátott játékpénzt - levegőből előállított forintot - adott. Ez a több ezermilliárd forint, pedig, megtéve körforgását a nemzetgazdaságban, adósságszolgálat, kamat, tőkejáradék és profit formájában külföldi tulajdonosokhoz került. Ezek a forintot beváltották devizára, és a deviza-vételárat kivitték az országból. Az MNB pedig a hozzá visszakerült forintot egyrészt kivonta a forgalomból, másrészt a mesterségesen gerjesztett infláció formájában semmisítette meg. A magyar nép tehát elveszítette fizikai termelővagyonát, de a nemzetgazdaság elveszítette bizonyos idő múlva az érte kapott deviza ellenértéket is.
2004-ben nemcsak az történt, hogy az ország egy nemzetek feletti birodalom, az Európai Unió, részévé válva megszűnt független állam lenni, hanem az EU-tagság nettó évi mintegy 4500 milliárd forint folyamatos veszteséget okoz az országnak, felgyorsítva eladósodását.
A nemzetközi pénzügyi közösség azért tartja magyarországi intézménye, az MNB segítségével rendkívül szűken a magyar monetáris bázist, hogy így kényszerítse a magyar államot a még meglévő közvagyon olcsó kiárusítására, továbbá a magyar termőföld és lakóingatlan-vagyon áron alul való eladására. Magyarország kifosztását jól jelzi az, hogy 2006-ban nettó nyolcmilliárd euró áramlott ki a külföldi tartozásállomány hozamaként az országból, 2007-ben pedig már kilencmilliárd euró.
Magyarország külföld felé irányuló tartozásállománya jelenleg negyvenötezermilliárd forint, mintegy 256 milliárd dollár, és ennek a hatalmas összegnek a hozamát kell kitermelnie. Ez a hozam profitból, tőkejáradékból, adósságszolgálatból és kamatfizetésből áll. Magyarország fosztogatása napjaink valósága. Következményeként nemcsak politikai, gazdasági és pénzügyi, de demográfiai válság is kialakult. A magyar nemzet évről évre felgyorsuló ütemben fogy, és a nemzet fennmaradása került veszélybe.
(...)
Drábik János
 
Teljes írás: Nemzeti Hírháló